96 | 98 | 99/1 | 99/2 | 99/3 | 00 | 01/1 | 01/2 | 02/1 | 02/2 | 02/3 | 03 | 04/1 | 04/2 | 05/1 | 05/2 | 06-07
08 | 09 | filmek

ILLÉS BARNA FOTÓMŰVÉSZ

Tanulmányok

1985-1990	Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, Rajz-matematika szak
1993-1996	Szellemkép Szabadiskola, Fotó szak
2001-2005	Magyar Iparművészeti Egyetem, Vizuális kommunikáció tanári szak

Szervezeti tagság

1998-	Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója
2001	Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete

Díjak, ösztöndíjak

1998	XI. Esztergomi Fotográfiai Biennálé Forte Rt. Díja
1999-2002	Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíj
2000	Westárlat Sajtó Díj
2002	HUNGART Vizuális Művészek KJTE Ösztöndíj
2003	"Operation Big Leap" Portland, New York Ösztöndíj

Egyéni kiállítások

1996	Kísérleti Galéria, Ifjúsági Ház, Eger
1998	Balkonon túl - Grand Café, Szeged
1999	Álomkor - Tölgyfa Galéria, Budapest
1999	ZO 2 - Szigeti Andrással - P. Galéria, Szeged
2000	Akvamarin - Tölgyfa Galéria, Budapest
2000	Waterproof - Szigeti Andrással - Szombathelyi Képtár, Szombathely
2002	Free Fall - Sylvain Barbier-vel - Trafó Kortárs Művészetek Háza, Budapest
2003	12" - Szigeti Andrással - Olof Palme Ház, Budapest
2004	Plein Air - Szabó Dezsővel és Szigeti Andrással - Mai Manó Ház, Budapest
	Short Cut - Művelődési Központ - Orosháza
2005	Algebra - Lumen Galéria, Budapest
2006	Algebra és Bika - Olasz Intézet, Szeged

Csoportos kiállítások (válogatás)

1998	XI. Esztergomi Fotográfiai Biennálé - Esztergom, Kecskemét, Budapest
1999	Manu Propria - Dominikánus Templom, Soave, Olaszország
	II. Országos Fotóhetek-Szellemkép Szabadiskola kiállítása - Tölgyfa Galéria, Budapest
2000	Westárlat -Vista Galéria, Budapest
2001	Pécsi József Ösztöndíjasok kiállítása - Mai Manó Ház, Budapest
	III. Nemzetközi Fényszimpózium - Ifjúsági Ház, Eger
	Fotószalon - Műcsarnok, Budapest
	XXS - Bolt Galéria, Galerie Vrais Reves, Lyon, Franciaország
	Captures 6.0 - Espace d'art contemporain de Royan, Royan, Franciaország
2002	Fiatal Fotóművészek - Centur Cultural al Republicii Ungare, Bukarest, Románia
	Tojásbolt - Bolt Galéria - Műcsarnok, Budapest
	Magyar Tekintet - San Daniele del Friuli, Spilimbergo, Olaszország
	XIII. Esztergomi Fotográfiai Biennálé - Rondella Galéria, Esztergom
2003	XIII. Esztergomi Fotográfiai Biennálé - Budapest Galéria, Budapest
	Offline-Millenáris Park, Budapest
	Közös nevező - Mini Galéria, Miskolc
2004	Offline II - Vizivárosi Galéria -Budapest
	Mediaterra - Galerija Matija -Sibenik, Horvátország
	Hungart beszámoló kiállítás - Vigadó Galéria, Budapest
2005	Magyar Digitális Nyomat - Millenáris-Budapest
	Akku - Budapest Galéria - Budapest
	2. Festival Photo Nature & Paysage. La Gacilly, Franciaország
	Diploma kiállítás - Magyar Iparművészeti Egyetem, Budapest
2006	Plein Art - 2B Galéria, Budapest
	Photo Fest, Krakkó, Lengyelország
	Pszeudo dokumentum - Vizivárosi Galéria, Budapest

Publikációk

Gulyás Miklós - Magaslesen: Szellemkép, 1996/3-4
Medgyesi Gabriella - a Balkonon túl c. kiállítás megnyitó szövege: Szellemkép, 1998/1
Szegő György - Manu Propria: Fotóművészet, 1998/5-6
Balla András: "Manu Propria" a XI.Esztergomi Fotográfiai Biennálé katalógusa, 1998
Hemrik László - Balkonon túl: Magyar Narancs, 1998.02.19.
Miltényi Tibor - A melankólia panorámája: Fotográfia, 1999/2
Hemrik László - A lefényképezett idő: Élet és Irodalom, 1999.02.26.
Hemrik László - Mélységi mámor: Élet és Irodalom, 2000.05.12.
Palotai János - Fotó (hó) nap: Balkon, 2000/6
Szűcs Károly - Ezredvégi fotográfia és a modernitás: Balkon, 2000/7-8
Hemrik László - Műtengerkék: Új Művészet, 2000 augusztus
Álomkor: Fotóművészet, 2000/3-4
Törökfürdő /kulturális folyóirat/, 2000/2001. tél-tavasz
Jelenkor /irodalmi és művészeti folyóirat/, 2001. március
Gelencsér Rothman Éva: Fotó művészet - (Fotószalon) kiállítás katalógusa, 2001.
Hemrik László, Illés Barna - Akvamarin: Katalógus, 2001.
Török András - Regard Hongrois: A Palais Royal-beli kiállítás katalógusa, 2001.
Sturcz János - Űr-kocsonya: a Bolt Galéria 56. katalógusa, 2002.
Tojásbolt: a Bolt Galéria 57. katalógusa, 2002.
Balla András: "Panoráma" a XIII. Esztergomi Fotográfiai Biennálé katalógusa, 2002.
Beszélő címlapfotó 2004. július-augusztus
Absztrakt képzetek, interjú Szegedi Egyetem 2004.11.15.
Pécsi József Fotóművészeti ösztöndíjasok 2001/2004.
Detvay Jenő, Hangyál Judit: Contemporary Hungarian Photography II.,2005.
2. Festival Photo Nature & Paysage. La Gacilly 2005.
Podmaniczky Szilárd - Kártya és strandlabda: Élet és irodalom, 2006.11.10.

Hemrik László: Műtengerkék

Bárcsak biztosak lehetnénk abban, amit látunk, amit érzékelünk! A tudásunk akkor szilárd alapon állna. Bárcsak biztosak lehetnénk legalább érzékelésünket megkérdőjelező tudásunkban! Akkor talán csalóka érzeteinkre sem lenne szükség. Ilyen s ehhez hasonló óhajokat fogalmaz meg olykor a nyugati ember templomból kifelé jövet, egyetemi előadásra menet, ha kilátástalannak ítéli meg helyzetét, vagy ha éppen őrülten szerelmes. De vajon milyen lenne egy kétségek nélküli élet, fűzi tovább a filozófiai szövedéket. Valószínűleg nem tartana igényt a művészetekre sem. Érdekes, a nagy szkepszis kora épp egybeesik a tudomány világhódításával, miként a fényképezés születésével is, melynek többek közt a portréfestészet alkonya köszönhető. Hiszen – látjuk, nem? – tökéletesebben képes konzerválni az időt a vászonra vitt olajmázolmánynál. Ha biztosak lehetnénk abban, amit látunk, akkor hihetnénk a fényképnek is, amúgy ismeretelméleti alapon. Illés Barna művészi pályáját, mintha ezek a gondolatok mozgatnák. Jó tanoncként kezdte a szakmát. Fekete-fehér képeken hagyományos módon, hagyományosnak mondható témákat láttatott. Különféle nézőpontokat keresett, hogy meglesse a sokszor érthetetlenül szerveződő, máskor nagyon is tudálékos képet vágó világot. Aki ezt a területét űzi a fotográfiának, nem szabad, hogy kiszolgáltatott kukkolónak tűnjék. Azt a látszatot kell keltenie, mintha ő szervezte volna maga köré a leképzett világrészt. Illés Balkonon túl (1998) című kiállítása ez utóbbiról tanúskodott. A művész továbbiakban nem nézőpontot, hanem szemléletet váltott. Nemcsak fényképezőgépére és világot szervező tekintetére bízta művészetét: az adott képanyagot helyzetbe hozta, kontextust szervezett köré, s ezzel az esztétikai többlettel bocsájtotta útjukra őket. Így születhettek meg az ablaküvegre nagyított képek, ezek a világra nyíló „neoreneszánsz” ablakok, a krétai-fotók (Álomkor, 1999), melyeken egyszerre látható az előzmény (eredeti fotó) és a színezéssel, képvágással megteremtett időtlenséget, transzcendens aurát hordozó új kép, valamint a több száz fotóból kirakott hatalmas kígyóbőr puzzle-k (Zo2, 1999), melyek a rész és az egész, illetve a geometrikus és az organikus egymást feltételező létjogosultságáról elmélkednek. Illés Barna is azok közé a progresszív alkotók közé sorolható, kiket Horányi Attila (Egy megnyert tét, Balkon, 2000/3-4.) posztfotográfiát teremtő médiatudatos alkotóknak aposztrofál. A Tölgyfa Galéria-beli kiállítása csupán egyetlen, eltéveszthetetlen-kifelejthetetlen kép, melynek éltető közege a sötét(kamra). Akár a mozifilmeknek vagy a falra vetített diaképeknek. De különbözik is tőlük, hiszen nem áttételesen, a túlsó falra projektálva kerül a szemünk elé. A hátulról megvilágított 100x200 cm-es színes nagyítás egyik erőssége épp ez a közvetlenség. Környezetünk bőséges vizuális jelenségeiből a „light-box” reklámokra és a tenger alá épített üvegfolyosókból elénk táruló látványra – mely egyszerre szolgálja a megfigyelés aktusát és a céltalan gyönyörködtetést ¬– emlékeztet leginkább. De Illésnek esze ágában sincs a nyilvánvaló hasonlóságokat tovább erősítenie. Azok mesterkéltségét, kiszámítottságát egy sajátosan felépített, szabálytalan képpel robbantja széjjel. A fogyasztási képkultúra – „ezzel tudok valamit kezdeni” – termékei ellenében egy talányos, ugyanakkor játékosan könnyed képet helyezett a világítódobozba. Mintha egy négylábú állat lebegne a cseppfolyós, sűrű közegben. Nem evilági a látvány, pedig minden eleme ebből a világból származik.(…) Illés Barna alkotási módszere is mutat párhuzamokat a már fentebb említett vizuális jelenségekkel. Kissé pongyolán fogalmazva: az Akvamarin (is) meg van csinálva. Műterem, művi környezet. Illés Barna laboratóriumi körülmények között állítja elő, rendezi el azt az anyagot, melyet aztán egy fényérzékeny lemezen örökít meg. De a reklám és a turisztikai látvány kivitelezőitől eltérően, ő a véletlent s magát a kétségest is kívánatos körülménynek tartja. Médiumokon keresztül elsajátított világunk, így lesz hálás kiszolgálója, de egyben kritika tárgyává is Illés Barna művészetének.

(Illés Barna, Akvamarin, Tölgyfa Galéria, 2000. május)

ALGEBRA és BIKA

2001 tavaszán, egy összejövetel kapcsán, megkértem egy 10 főből álló baráti társaságot, hogy vegyenek részt egy fotózáson. Elmondtam nekik, hogy olyan páros felvételek fognak készülni róluk leltárszerűen, ahol mindenki mindenkivel szerepel, egy előre meghatározott rendszer segítségével. Elsődleges célom az volt, hogy bemutassam ezt a baráti hálót egy nagyon egyszerű szituáción keresztül, ahol az egyes helyzetek utalnak a párok egymáshoz fűződő viszonyára és a jelenetek sorából kirajzolódnak az individuumok is. Ehhez második megközelítésben párosult az algebrai megfeleltetés. Elkezdett foglalkoztatni ugyanis, hogy miként lehet egy absztrakt matematikai kifejezést vizuálisan megjeleníteni. Eszembe jutottak az algebra előadások, ahol Szendrei professzor rendre a magyar nyelv segítségül hívásával reprezentált egy-egy matematikai kifejezést, formulát. Harmadik rétegként épült a rendszerbe a játék, mely a képeken szereplő embereknek a mikro történelme, a maguk egyedi szabályaival. (Ennek a játéknak – Bika- a lebonyolítása is mindig egy adott szisztéma alapján történik.) A kiállítás e három réteg körül körvonalazódik. A fotózás lebonyolításához létrehoztam egy forgatókönyvet, mely azt hivatott rögzíteni, hogy 10 embert hányféleképpen tudok leültetni párosával úgy, hogy minden pár csak egyszer szerepeljen. A szisztéma alapján a fotózás a következőképpen zajlott: leállítottam egy 6x6-os amatőr kétaknás kamerát és vele szemben két széket helyeztem el egymásnak háttal. A továbbiakban semmiféle instrukciót nem adtam, mivel úgy gondoltam, hogy a székek pozíciójával egy olyan helyzetet teremtek, ami interakcióra készteti a szereplőket mind a székkel, mind a társukkal, mind a kamerával kapcsolatban. Miután a fényképezés megtörtént, eszembe jutott, hogy erre a szisztémára kell lennie egy algebrai tételnek, képletnek, vagy definíciónak. Dr. Szendrei János: Algebra és Számelmélet című kötetében rá is találtam.* Az installálás egy vizuális megoldása az említett algebrai tételnek és definíciónak.

A képeken látható emberek - korunk értelmiségi keresztmetszete-, egy 1982-ben kitalált és létrehozott játék részesei, akik egyben egy egykori szegedi baráti társaság tagjai is. Egy mikrokörnyezet a maga szubkultúrájával, ami ebben a szituációban a Bika pszeudo tudományos fetisizálása köré épül. A Bika Tudományi Tanszéken mindenkinek bika neve van. 1982-ben alapította Santa Fé, Lálá, Gibbon és Mózes. Rövid úton kinevezték a Tanulmányi Osztály Vezetőt (Kovács) és az első professzorokat ( Santa Fé, Lálá és Lopó). Ezzel megalakult a Professzorok Tanácsa, amiről azt tartják, hogy: „A világ egyik legzártabb és egyben legkonzervatívabb testülete. Létrejöttének körülményeit ma már senki nem vitatja, és létjogosultságát evidenciaként fogadja el, mind a tanári kar, mind a hallgatóság.” 1983-ban Szegeden megrendezték az első Bika Világbajnokságot. Azóta ez a történet él és legendává vált…..

*Tétel : n-elemű halmaz k-elemű részhalmazainak száma: n!/k!(n - k)! Olvasva: n faktoriális per k faktoriális szor n mínusz k faktoriális. A matematikában ez a kifejezés gyakran előfordul, ezért ennek jelölésére bevezették az alábbi szimbólumot:

n
k (olvasva: n alatt k)

Ez formailag egy olyan tört, amelynek számlálójában k tényező van n-től lefelé és nevezőjében k tényező van 1-től fölfelé. Az n alatt k számot binomiális együtthatónak nevezik, mivel kéttagú kifejezés (azaz binom) n-edik hatványában együtthatóként szerepel. A kombinatorikában erre a következő definíciót vezették be: Az n-elemű halmaz k-elemű részhalmazait n elem k-tagú (ismétlés nélküli) kombinációinak nevezik.

Miltényi Tibor:

Ezek a képek Kréta szigetén készültek, ahol egyszer – még jóval az antikvitás klasszikus korszaka előtt – fejlett civilizáció létezett. A valaha volt kultúra nyomai máig fennmaradtak, de ennél valószínűleg fontosabb az a tudat, hogy szent földön járunk, ahol fontos dolgok történtek. S lehet, hogy minden tradíció lényege csak egy érzés a múltról, aminek nincsen konkrét jelentése, vagy pláne folytatása, hanem „csak” jelentősége van, amennyiben folyamatos gondolati referenciaként működik. Milyen szép elképzelni régi helyszíneket, és milyen furcsa, ambivalens érzés tapasztalni őket mai formájukban. Barna elmesélte, hogy ahol ebben az esetben konkrétan járunk, az valószínűleg a világ egyik legunalmasabb tengerpartja, a nagyüzemi üdültetés minden iszonyatával egyetemben. Ez a szellemileg nagyon kevéssé ihletett hely ugyanakkor lehet, hogy épp ezen internacionális gagyitól áthatva igazán gondolatébresztő.A tradíció romantikus pátosza és a jelentéktelen és jelentését vesztett jelen ugyanabban a pillanatban hat: valamit kezdeni kell tudni ezzel a kétségbeejtő paradoxonnal. Barna ezekben a képekben rájátszik erre az ambivalenciára, sőt a fotográfia eszközeivel továbbragozza az ellentmondásokat. Panorámaképeket látunk, ami a szélesvásznú filmek asszociációja folytán monumentális méreteket kíván. Ehhez képest egészen apró, intim formában tálalja őket, amitől elvesztik térszerűségüket és valóságra vonatkoztatottságukat: az emlékek, álmok és az ábrándok tájaivá válnak. A szűrő használatától az ég és a víz sötét, néha fekete árnyalatban mutatkozik, aminek szintén nincsen köze a tapasztalati világhoz. A vegyszeres utókezelés által pedig valami meghatározhatatlan múlt időbe vezet el bennünket. De nem valami nosztalgikus archaizálás ez, mivel a jelen rekvizítumai és miliője hangsúlyosan érzékelhető, inkább az idővel való szomorú, melankolikus játék. Múlt és jelen egybefolyik e világvégi tájon, az emberek nem csinálnak semmit, nem jönnek valahonnan, és nem tartanak valahová. Imbolygó árnyak csak a horizonton. Ez a föld az embernek nem hazája: sorstalanul ücsörögnek és ácsorognak az álló időben. Nagy csönd van ezeken a képeken, de nem valami tragikus, döbbent némaság, hanem csak egy üres, jelentését veszített tétova csend. Nincs félelem, szorongás, vagy elidegenedettség csak a nagy közömbös semmi. Minden esély elveszett, hogy az élet jelentéssel bírjon, és már nem is fáj ez a végső vereség. Minden gyermekkorok reményteli vízparti nyarai, hogy lesz jövőnk, és értelmes lesz az életünk. Hová lett a remény, mi maradt belőle?

/Elhangzott Illés Barna Álomkor c. fotókiállításának megnyitóján 1999. február 5-én a Tölgyfa Galériában./

Űr-kocsonya

Illés Barna műveinek szürrealisztikus, súlytalanul lebegő világa látszólag elszakad a földi realitástól, s a sci-fi, az űr- és mélytengeri kutatás gyermeki, mesebeli képzeleten átszűrt fantáziabirodalmába húzódik. De fantáziái annak a realitásnak a jegyeit is hordozzák, amelyben él. Egy teljesen átmeneti, kaotikus, értékválságban szenvedő, korrupciótól és kriminalitástól bomló fél-feudális, vadkapitalista társadalomban, a nyílt politikai beszédtől fóbiásan rettegő képzőművészeti hagyomány nyomása alatt élve, a fiatal magyar művészek többségét hidegen hagyják a nyugati társaikat alapvetően foglalkoztató társadalmi-politikai kérdések. Illés Barna is kilép a konkrét valóságból egy önmaga által kreált irreális világba, amely egyszerre fenséges és gyermeki, mégsem otthonos, mindenen kívüláll, első látásra megnyugtató vonásai ellenére legjellemzőbb vonása a bizonytalanság. Nincs benne lent és fent viszonylat, bal és jobb oldal, képei valóban egyformán érvényesek minden irányból. Bizonytalan, az anyagtalanság határát súroló közegük is, az űr, a súlytalanság állapota vagy a víz alatti világ, melyet zselatinba helyezett játékfigurákkal, olykor űrhajósoknak tűnő mélytengeri búvárbabákkal idéz meg. Így léptékük is ambivalens, egyszerre érzékeljük benne a végtelen teret és a kicsiny, műtermi szituációt is. Illés gyermekkorunk kádvízben hipermangánt feloldó, az elemeket játékosan a fürdőszobában, konyhában próbálgató „kísérleteit” metszi egybe az emberiség nagy, heroikus vállalkozásaival, holdrászállással, űrsétákkal, mélytengeri merülésekkel, csakhogy utóbbiak is egy-egy gyermekkori fantázia, verne-i álom valóra váltásai. Olyan végtelen terek és mélységek elé állít bennünket, melyek vonzásuk ellenére émelygést és már-már fóbikus rettegést váltanak ki bennünk. Az ambivalencia jelzésére Illés Barna úgy idézi meg az űrbeli és víz alatti végtelen tereket, hogy paradox módon – a fekete bársony háttér és az áttetsző zselatin alkalmazásával – kiszűri a teret, egyfajta tér-nélküli, vákuum-szerű hatást érve el. Mindezt ugyanakkor a gyermekek játékosságával és felszabadultságával, valódi horror nélkül teszi. Az utóbbi években egy sor fotót alkalmazó képzőművész – például Loris Cecchini, Lois Renner, vagy a magyar Szabó Dezső – dolgozik modellekkel, makettekkel. Ők azonban valóságérzékelésünk elbizonytalanodásáról, realitás és a fikció határának elmosódásáról, a média és a virtuális valóság által való bekebelezéséről beszélnek. Illés Barna nem a valósággal, nem is a falánk médiával és komputerrel, hanem az emberi fantázia ősibb, gyermekmesékben banalizáltan továbbélő képzeteivel foglalkozik. Heroizmus és nosztalgia nélkül, látszólag kívül a magyar és a földi valóságon.

Sturcz János

Illés Barna Szabadesés /Nektár-tenger I-VII. / című kiállításához.

2002. január 10. – február 10. Trafó Kortárs Művészetek Háza

Témája a tudományos kutatások, felfedezések sokszor abszurdnak tűnő világa. Az obszervatórium a tudományos megfigyelések színtere. Eredetileg csillagvizsgáló vagy mágneses, meteorológiai, földrengéstani, kozmikus megfigyeléseket végző intézet. Ma már obszervatóriumnak nevezik a tengerekben működő megfigyelőállomásokat, a dzsungelekben felállított kutatóbázisokat vagy a sarkkörök közelében lévő állomásokat is. Olyan világok jelenségei képezik ezen vizsgálódások tárgyát, amik az átlagember számára láthatatlanok, észlelhetetlenek. Ilyen megfigyelések sorozatának egy újabb dokumentációja a Nektár-tenger sorozat. Az itt felhasznált „protézisek” nem kerülnek dollár milliárdokba, sőt ellenkezőleg, az eszköztelenség, és a „low budget” jellemzi a technikai hátteret. A korábbi Akvamarin állatok után ezek a képek magukat az observereket, a bázis-lakókat mutatják meg munka közben. A tér, a közeg minimális információt tartalmaz. A lent és fent, kint és bent relációk nem működnek. Mint ahogy nem jellemezhetjük a lebegést sem ezekkel a fogalmakkal, határozókkal. A végtelen tér szabadsága a végtelen tér magányával, az emberi lét változatosságának hiányával párosul. A gigantikus tervek megvalósulása, a lehetetlen észlelése, az ismeretlen érzések átélése egy erős befelé fordulást eredményezhet, ami a végtelen kutatásából visszavezet az én kutatásába. Ez a sorozat az ember gigantikus vállalkozásainak indexikus reprezentációja.

A sorozat hét darab 80x120 cm-es c-printet foglal magában.

Budapest, 2002. január 1.

Terápia

Különböző válságkezelő stratégiák körvonalazódnak az ember szeme előtt, amikor úgy tűnik, hogy mindennek vége, magánélete összeomlott. Mérlegel, ha tud egyáltalán, és dönt. Életmódváltás, elvonulás, kivonulás, összeomlás, feltartott kezek, vagy összeszorított fogak. Helyzetek, megoldások, vagy megoldatlanságok. Munkaterápia. Illés Barna életének olyan periódusa (2004–2006) „dokumentálódik” a képeken, amikor a munka a túlélést, a kibeszélést, a számvetést, az újraértelmezést jelenti számára. Megrendezett fotók, melyek szereplői és helyszínei a művész életének részei. A „Privát terület!” képei egyszerű emlékképekként mutatják a magánélet apró mozzanatait. A cím egyértelműsíti, de nem konkretizálja a képen látható alakokat. Család és családi birtok, barátok és közös tér. A narratív helyzetek nem megoldások, inkább lehetséges allegóriái a családi és baráti relációknak. Felvállalt szimbolikus jelenetek, melyek egy nyár öt pillanatába tömörítik a káoszt/nyugalmat, a pillanatnyiságot. Nincs önvizsgálat, nincs szembenézés, nincs feloldozás, de van hideg rendezői elv, képkészítés és menekülési útvonal. Ez az útvonal a „Terápia” képein keresztül alakul konstruált jelenetekké. Nem a hétköznapok megszokott dokumentumait látjuk. A helyszínek és a szereplők szimbiózisa álomszerű, szürreális képet mutat. Kik ezek az emberek? Mit csinálnak és miért? Mi közük van a térhez, amibe belehelyeztetnek, és mi közük van egymáshoz, ha ez egy sorozat? Illés Barna létrehoz egy nem létező történetet életének visszatérő vagy csak áttűnő helyszínein, kollégák, tanítványok, barátok bevonásával. Nem derül ki, hogy milyen darabot játszanak. Mindegyik helyzet különös. Egyéni gyógymódok sorozata. Betegek, akik nem azok, kezelések, amik nem azok. Nem létező betegek nem létező terápiái. A gyógykezelt nem más, mint Illés Barna, aki önmagára épített fel egy működő rendszert. Amikor útra kel, viszi magával a huszonöt kilós síkfilmes kameráját, annak összes tartozékával, és készít egy helyspecifikus művet. Ez az önsanyargató metódus a terápia igazi tétje, az alkotás mibenlétére adott válasza.